Rigók vagyunk mi mind

:: ( 1 ) :: 2008. május 22.

Két rigó ült egy-egy fán,
Egymástól oly távol,
Ismerős mese talán,
Megtörténhet bárhol.

Egyik fiú másik lány,
Szögezzük le egyből,
Az sem éppen nagy talány,
Lesz-e gond még ebből.

Elöször csak ültek ők,
Hím rigónk nagy délcegen,
Amaz is csak nézte őt,
A nőstény rigó félszegen.

Két madár két külön fán,
Látni már látják egymást,
Mi jöhet még ezután,
Tesz egyikük szárnycsapást?

Év kezdet volt, hideg tél,
Csiripeltek néha már,
Egy fán többjük is elfér,
A repülés sem akadály.

Mégis tavasz jötte lett,
Első ültük közös ágon,
Barátság is született,
Hiába éltek külön fákon.

Ám történetünk itt kezdődik,
Vége itt még nem lehet,
Mesékben sem rendeződik,
Ilyen könnyen jelenet.

Hím rigónk nem bölcs madár,
Belezúgott rendesen,
Néha napján nála járt,
Lassanként rendszeresen.

Délceg madár, tolla ékes,
Hallhattál már felőle,
Csipoghatnékja már vészes,
Be nem áll a csőre.

Ám a leány madarunk sem,
Éppen egyszerű eset,
Őt hosszabban elmesélem,
Taglaljuk egy keveset:

Pici madár, kék tollakkal,
Nagyobb még egy szilva is,
Édesebb ő mégis sokkal,
Reméljük, hogy tudja is.

Küllemében sincsen hiba,
Mégsem hiú mint sok páva,
Nem is buta mint sok liba,
Madarak közt nincsen párja.

Sok rigó van erdő szerte,
Biztos akad más is rendes,
Mégsincsen meg egyikben se,
Ilyen lélek, szelíd, kedves.

Immár tudjuk, mi van mélyen,
Ki tudja még mi leledzik,
Tetteit is lássuk milyen,
Nézzük hogy viselkedik:

Szótlan kémlel, szárnyaszegve,
Nem hivalkszik, csendben ül,
Fejét szárnya alá rejtve,
Várja hogy a hím majd elrepül.

Amaz töpreng, mit tehetne,
Fel-le jár a keskeny ágon,
Tudománya elég lesz-e,
Mivel meddig hogyan várjon?

Túl sok kérdés, rosszul nézi,
Hibát keres hol nem talál,
Természetes, ezt is érzi,
Egy lány rigó sok bajjal jár.

Azt is érzi, megkedvelte,
Sokat gondol a jómadárra,
Tetszik neki, boldog vele,
Jó érzés ha újra látja.

Nem aggódik, nyugszik tehát,
Sodródni kell, kiismerni,
Megkedvelte úgy mint madárt,
Nem siet hát tovább lépni.

Lány rigónk is nyugtatgatta,
Kár betojni, nincsen miért,
Hím rigónk így abbahagyta,
Idő kérést, mindent megért.

:: ( 2 ) :: 2008. augusztus 29.

Persze mindez folytatódik,
Vége még így sem lehet,
Minden mese bonyolódik,
Simán semmi sem mehet.

Lány rigónkat kétely marta,
Kétségek között őrlődött,
Félelméről nem csipogna,
Ismét szótlansága győzött.

Félt ő attól, működne-e,
Erdőhossznyi távolsággal,
Félt attól is, érez majd-e,
Turbékolást nagyobb lánggal.

Hisz időt kért és időt kapott,
Több hónapnyi el is repült,
Tavasz is már rég elfogyott,
Míg félelmére fény derült.

Egyik szárnyról türelmet kért,
Óvatossága megmaradt,
Romantikus bókoktól félt,
Gyors tempótól megriadt.

Másik szárnyról hiányolta,
Hím rigónknak bátorságát,
Romantikus lángját várta,
Gyorsabb tanubizonyságát.

Így legyen bölcs madár fia,
Hím rigónk, hogy mit kell tenni,
Melyik jelből kell tudnia,
Milyen messze lehet menni.

Próbált lépni, döntést hozni,
Nem várni a sültgalambra,
A gondoknak nyitját fogni,
Ahelyett hogy abbahagyja.

Úgy érezte, el nem szállhat,
Magára nem hagyja őt.
Rigó ugyan mégsem állat,
Megkedvelte ezt a nőt.

Két külön út, két választás,
Melyik helyes, mit vár tőle?
Megpróbálta a halasztást,
Kiderül mi lesz belőle.

Elrontani nem akarta,
Lány rigónknak fejet hajtott,
Kezdeményezést rá hagyta,
Visszavett és tempót váltott,

Nem kell akkor meghitt légkör,
Ostromolni a lány madárt,
De hiba volt ez első perctől,
Meghúzott vészféket, határt.

Hisz a nőstény ettől betojt,
Mafla hímmel mit kezdhetne,
Ha volna láng is, mindent elfojt,
Ebből turbék hogy lehetne?

Hímünk ekkor irányt váltott,
Ha nem jó az első módszer,
Nyomulásban reményt látott,
Ahogy régen, tette egyszer.

Újra szelet kezdett csapni,
Kimutatta, hogyan érez,
Rádöbbent hát, nem kell hagyni,
Észérv férkőzzön szívéhez.

Csakhogy a lány eldöntötte,
Késő mondta, nincs már esély,
Helyre hozni nem engedte,
A bűntudat komoly veszély.

Ő is döntést akart hozni,
Félt hogy a bajt ő okozta,
Képtelen ő viszonozni,
Buta vagyok, ezt csipogta.

Így történt, hogy többet nem várt,
Gondon kívül nem látott mást,
Nem kérdezett, csak kihátrált,
Okot talált, nem megoldást.

Ám hibáztatni nem szabad,
Rossz szándék őt nem vezette,
Úgy érezte, bűn ha marad,
Mit jónak vélt, csak azt tette.

Ezért furcsa mese mindez,
Nincsen hibás, nincsen vétkes,
Ilyet is csak élet rendez,
Hol keserű, hol meg édes.

:: ( 3 ) :: 2009. február 16.

Így esett, hogy szétrebbentek,
Egyik nyugat, másik kelet,
Erdő két szélén eltűntek,
Egymás nélkül kezdtek telet.

Eleinte még csipogtak,
Nagy távolból, erdő felett,
Beszéd viszonyban maradtak,
Élő szárnyfogások helyett.

Egyszerűnek tűnt még minden,
Lány rigónk nem haragudott,
Hím rigónk sem, oka sincsen,
Fontos neki, ennyit tudott.

Óvni kell a nőstény madárt,
Megbántódni felesleges,
Védeni kit szívébe zárt,
Úgy érezte, csak így helyes.

Kitartott hát, úgy mint barát,
Védő szárnya közé fogta,
Itta szinte minden szavát,
Segítette, ahogy tudta.

Érezte már, mély kötelék,
Ott van köztük, ragaszkodás,
Maradt tehát, nem tudva még,
Nyitott sebbel m'ért nem szokás.

Hisz az élet szövevényes,
Igaz mesék örök sorsa,
Hol egyszerű, hol szeszélyes,
Mindkét részt magában hordja.

Egyszerű, ha múltba révedsz,
Utólag, hogy hol hibáztál,
Rádöbbensz, hogy miben tévedsz,
Mi az mivel nem vigyáztál.

Szeszély pedig, akkor része,
Mikor szívre kell hallgatni,
Legjobb döntést hozhass érte,
Helyes úton kell haladni.

Hiszen minden újabb perccel,
Időn kívűl más nem múlik,
Érzés marad, rájössz egyszer,
Heves szív attól nem nyugszik.

Márpedig, ha tényleg szeretsz,
Nem azt nézed, neked hogy jó,
Belátod, önző nem lehetsz,
Maradásod kínzó béklyó.

Olyan lánc, mi visszafogja,
Más hímektől, boldogságtól,
Bűntudatnak volna foglya,
Megfosztaná minden mástól.

▬▬▬▬▬▬▬

Azonban, mint lenni szokott,
Minden mese tanulságos,
Nekünk is egy ilyen jutott,
Gyorsan zárni nem tanácsos.

Nézzük inkább, szépen sorban,
Történetünk merre fordul,
Fény derül rá, azon nyomban,
Gondok nyitja honnan indul:

Van két rigónk, külön fákon,
Régóta nem látták egymást,
Legutoljára még nyáron,
Tettek lépést, találkozást.

Azt is tudjuk, eleinte,
Minden változatlan jól ment,
Maradt kötődés, őszinte,
Több hónap is így elröppent.

Töméntelen beszélgetés,
Ami maradt, az is nagy kincs,
Nevetés vagy gyengéd féltés,
Ennél értékesebb szó nincs.

Hiszen voltak nevetések,
Hím rigónk amúgy is lökött,
Nőstényünk se fogták évek,
Rekeszizmuk jól működött.

Másik végről, gyengéd féltés,
Szintén meg volt, kölcsönös,
Bizalom sem lehet kérdés,
Mindez pedig különös.

Nehéz persze, példát lelve,
Hosszú hónapok egészét,
Teljességnek megfelelve,
Kiemelni minden részét.

Mégis talán, legjobb példa,
Nőstény rigónk kikötése,
Annak is inkább a módja,
Az volt édes, ahogy kérte.

Elmondta ő, hogy mit óhajt,
Hím rigónknak lesz teendő,
Tőle akar fiókát majd,
Amint elmúlt tíz esztendő.

Merész bizony, bátor kérés,
Hiszen hímünk lüttyő madár,
Csipoghatnék, kocsma, késés,
Génekkel ez mind együtt jár.

Mégsem baj, édes kis alkesz,
Lány rigónk így fogalmazott,
Kettejük utódja az lesz,
Közös ági leszármazott.

▬▬▬▬▬▬▬

Más madárnak, mindez persze,
Meglehet, nem jelent sokat,
Lány rigónknak ilyen mersze,
Nem melenget meg másokat.

Hímünk mégis úgy érezte,
Ezer tettben, elmúlt szóban,
Bizalom, hogy így megkérte,
Ebben érződik legjobban.

Bizalom, mi összekapcsol,
Szilárd, mégis gyengéd támasz,
Ész azonban nem parancsol,
Az mi kapocs, el is választ.

Hiszen ésszel felfoghatja,
Hím rigónk, hogy pusztán barát,
Szív dolgát nem döntés szabja,
Mást érez és egész mást lát.

Mindazt, amit neki jelent,
Lány rigónkkal töltött napok,
Örömöt, mit csak ő teremt,
Maga után hiányt hagyott.

Hiányolta, minden percben,
Érezte már, egész biztos,
Külön válás mégsincs rendben,
Elveszti így, azt ki fontos.

Fontos és rá van szüksége,
Látni őt és átölelni,
Külvilágnak nyomban vége,
Szemében megnyugvást lelni.

Minden egyes találkozó,
Bejárt park, játszótér, folyó,
Szárnyfogás vagy kimondott szó,
Lüktet benne, mégsem béklyó.

Hiszen lánc ez, mégis másként,
Rossz vagy kényszer nincsen benne,
Lány rigónknak rabja önként,
Nélküle elveszett lenne.

Azonban, az élet kuszább,
Pláne ahogy velük történt,
Hímünk látta, nincsen tovább,
Visszahúzza így a nőstényt.

Lány rigónk mindezzel szemben,
Maradását megszenvedte,
Így lekötni mégsincs rendben,
Más hímekhez nem engedte.

Védőszárny is inkább gátol,
Fecskék, baglyok, vagy verebek,
Visszatartja más madártól,
Pont annak árt, akit szeret.

▬▬▬▬▬▬▬

Ebben rejlett, hol hibázott,
Miként boldogságát várta,
Puszta jelenléte ártott,
Kalitkába ezzel zárta.

Egész addig, amíg marad,
Nőstény rigónk messze nem jut,
Hátráltatás ebből fakad,
Szabadon szárnyalni nem tud.

Márpedig, lány rigónk vágya,
Szárnyát szélnek tárva szállni,
Nem is lehet kérdés tárgya,
Hímünknek útból elállni.

Hagyni kell őt, belátta már,
Láncának véget kell vetni,
Mégsem lehet önző madár,
Legjobb csendben elengedni.

Hiszen hogy is köszönhetne?
Sanyargatni felesleges,
Nem az számít, mit szeretne,
Csak így tisztességes, helyes.

Végszó ilyenkor zsarolna,
Búcsúzkodás is bajt szülhet,
Helyén való egy sem volna,
Csőrét nyitva nem repülhet.

Kilépett hát életéből,
Útravalónak kívánva,
Bűntudat tűnjön szívéből,
Boldogságnak helyet szánva.

Minden madár égre termett,
Lány rigónk is immár szabad,
Közös múltjuk emlékké lett,
Mesénkben mégis megmarad.

Történetünk, pedig zárul,
Néha nézzetek az égre,
Sajátságos látvány tárul,
Minden olvasó szemére.

Milliónyi madár között,
Mindkét rigónk tovább repül,
Azonban mindkettő lökött,
Mesénkből is jól kiderül:

Nincsen harag, nincs utálat,
Közös ágra mégsem ülnek,
Erdő szerte nincs még állat,
Kik hátra felé repülnek.

Két rigó ült egy-egy fán,
Egymástól oly távol,
Ismerős mese talán,
Megtörténhet bárhol.